Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy kirándulás:) Kedves Dodó barátom meghívott kirándulni Istenszékére május elsején. Naivan elfogadtam a meghívást, mert nem tudtam miről van szó. Eleve azt hittem, hogy egy hétvégi kis házba megyünk, és
kispolgári módon majálisozunk, azaz flekken, sör és mókakacagás.. Ehhez képest Istenszéke gyalog közelíthető meg, talán 15 km... Tyű meg is ijedtem, mikor kiderült. Életemben nem sokat gyalogoltam, talán összesen háromszor gyalogoltam fel a Madarasi Hargitára, de vért izzadtam minden alkalommal.. :)
Szerencsémre még volt egy budapesti lány, aki szintén idegenkedett a 15 kilométertől. Így találták ki a fiúk, hogy menjünk Bekecsbe, ami csupán 5 km, s nézzük meg a honvéd emléket. (szerk megjegyz.: "A Bekecs-tető keleti alján található egy tisztás, a Veszély mezeje, ahová érdemes egy kitérőt tenni, miután szomjunkat oltjuk a „Bökecs leve” nevű forrásból. A hagyomány szerint a fent említett mezőn tatárjáráskor védtelen gyerekeket, nőket és öregeket gyilkoltak le. Jelenleg a mezőn egy I. világháborús honvéd emlékoszlop áll.")
Vásárhelyről kb. 11 órakor indultunk el, Dodó tempójában azonban hamar meg lehet érkezni bárhová:)Tettünk egy kitérőt a Bözödi tóhoz. Utoljára 16 éves koromban jártam ott, így hát szerfölött meglepődtem, mennyire beépítették a tó környékét. Egyrészt ez jó, mert azt jelenti van pénz a vidéken, másrészt valamit elveszített a tó, valamit amit annyira szerettem benne. Más azonban nem változott. A táj még mindig csodás, a templom alázatosan enged a tó hullámainak. Remélem sokáig nem adja meg magát az ostromlásnak, és jelenlétével emlékeztet minket a múltra, és annak következményeire...
Szovátát elhagyva, Szakadát felé vettük az irányt, majd Bekecs felé elkanyarodva, néhány kilométer megtétele után gyalogosan folytattuk. Úgysincs térerő, akkor meg minek felkiáltással a telefonokat Csillával a kocsiban hagytuk..
Az erdő között kanyargó sártenger-út kis bizonytalanságot keltett bennem, de csak bizsergés szinten.
Gyönyörű az a vidék, léleksimogató. Nagyszerű időpontot választottunk a túrázáshoz. Hihetetlenül sokféle virág pompázott a réteken, tisztásokon: ibolya, kankalin, árvácska(=viola tricolor:), tőzike, boglárka, gyermekláncfű satöbbi. És ne felejtsem a bükkmakkot, azaz a bükkösmakkost :)
Dodó olyan energiával rohangált előttünk, fel a dombra, le a dombról, hogy nézni is fárasztó volt :) Többször is megállt felettünk a dombokon és infókat dobott, biztatott, hogy fenséges a kilátás, menjünk, mert érdemes...
"Bökecs levét" megkóstoltuk, isteni víz. Tiszta, hideg, frissítő. Segítségével tettük meg az utolsó métereket a tetőig (1080m).
Sajnos azt nem tudom, mennyi idő alatt értünk fel a tetőre, vagy egyáltalán hány kilométert gyalogoltunk. Ott azonban olyan látvány fogadott, hogy minden fáradságunkról megfeledkeztünk. ("Szemben velünk a Görgényi-havasok déli vonulatait csodálhatjuk: a Mező-havast (1777 m), a Cserepes-tetőt (1488 m), a Répás-tetőt (1252 m)." )
Felfelé menet, nem találtuk meg a honvéd emléket, ezért kisebb telefonálás után Dodó visszaemlékezett, hogy melyik tisztáson kell átvágni.
Mi Csillával úgy éreztük, nincs erőnk újabb dombokhoz, ezért a fiúk javaslatára, mi lányokul, kettesben elindultunk lefelé, vidáman csacsogva. Mentünk mentünk mendegéltünk, s eccercsak Csilla egy fekete dologra figyelt fel az úton. Meresztve szemünket, egy vaddisznót ismertünk fel. Ihaj csuhaj, megijedtünk. Visszamentünk 20 métert az úton, felkaptunk két botot a földről. Vártunk néhány percet, majd elindultunk, mert mi mást tehettünk volna. Közben kiokoskodtam, hogy emlékeimben a vaddisznók családostúl rohangásznak az erdőben, kis csíkos malacokkal :) Kis ijedelmet keltett bennem, hogy egy kiéhezett agglegény vagyis aggvaddisznyó makkról álmodik:) Katkanemmakk, öntöttem magamba kis bátorságot...
Csattogtattuk a botokat és remegve, de mendegéltünk lefelé. Felfelé jövet kiokosítottak a fiúk, hogy addig biztosan jó helyen megyünk, amíg a kék keresztet látjuk a fákon. Ismételten mondom, életemben nem túráztam... :D öööö városi lány vagyok :)
Noshát Csillával a kékkereszteket követtük. Pechünkre. Mert az nem az az út volt, amin feljöttünk, hanem egy sokkal sokkal hosszabb. Kb. úgy képzelem hogy egy ilyen utat: | ilyen formában tettünk meg: } :)))
Vaddisznózás után, az érzékeink kiélesedtek, már minden rezzenést felfogtak a radarjaink, ami persze -bennem legalábbis- még több félelmet szült. Aggódva figyeltem a napnyugtát. Ahogy fogyott a fény, úgy élénkült az erdőben az élet. Eleinte az őzek, nyuszik messzire elkerültek bennünket, de a távolságok, a sötétedés növekedésével, csökkentek. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha már az őzek sem félnek tőlünk, mi a szitu a medvékkel, farkasokkal...
Amit nem értettem, hogy a fiúk miért nem keresnek bennünket. Már rég utol kellett volna érniük.. A lövészárkok annyira nem köthették le őket...
Csilla bajtárssal egy idő után már vihogva mentünk, és időnként meg-megálltunk kiabálni egy hahóóóóóóó-t. Azt zárójelben jegyezném meg, mert hozzátartozik az igazsághoz, hogy rettegés foka nálam sokkal magasabb volt, mint Csillánál. Plusz nálam öncukkolás+düh is párosult. De persze nem akarok magyarázkodni.... :D Be voltam pánikolva s punktum.
Az úton felfelé egy házat láttunk, amit kutya őrzött. Aki picit is ismer, tudja milyen a kapcsolatom a kutyákkal... Hát még medveriogató kutyával. Felfelé el is sírtam magam, a pánik furcsa reakciókat vált ki az emberből...
Bajban társam, Csilla, képes volt felmászni velem a dombra, csakhogy a kutyákat kikerülhessem.
A sors iróniája, hogy a kutyákat elhagyva, megpillantottuk Dodóékat, felfelé száguldozni az autóval, vérbő szemmel. Ráadásul javasoltam Csillának, hogy kezdjünk vigyorogni,hogy ne lássák, hogy féltünk. A presztízs, az presztízs... :)
Örs kipattanva a kocsibol, nekiesett Csillának, de tkp teljesen érhető volt... Mi rossz úton kolbászoltunk, ők meg a helyes úton keresgéltek, kétszer megtették le és fel a távot, s mi pedig seholsenem voltunk...
Az viszont vicces volt, hogy ahogy megláttuk a fiúkat rögtön eldobtuk a kezeinkből a lelkitámaszt nyújtó botjainkat (mert egyébre úgyse tudtuk volna használni, max kalimpálásra...)
A kocsiban, útban Vásárhely felé, némaságba burkolóztunk. Azt hiszem a megnyugvás némasága még fájdalmasabb volt :) De tény s való, hogy még soha életemben nem esett olyan jól a szilvapálesz, mint akkor este.
Bárhogyan is, több tanúsággal szolgált ez a kis túra. Egyrészt megtudtam, hogy bükkmakk. Másrészt megtudtam, hogy szeretek túrázni. És amikor az emberlánya a világtetején széjjel néz egy cseppet, rögtön másképp néz a világra.
idézetek: http://rejtekhely.ro/modules.php?name=Gyopar&pa=showpage&pid=404
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése