úton

Történt, hogy fent voltunk Dorka keresztapujanal a Csereháton. Úgy egyeztünk, o felvisz, majd taxival hazajovunk, hogy tudjam megkostolni a teli Tuborgot, ami ugyebar az egyik nagy kedvencem, de az idei tel úgy elmult anelkul, hogy megizleltem volna. (Mi lett a hatekony marketinggel? Bezzeg ilyensmiert vizsgan elvagnak a mucskok.) S ez eddig rendjen is lett volna, de a taxi muszaj volt hazafele, a megszokott utvonaltol elteroen, masfele hozzon, mert apropenz hianyaban fel kellett valtassam azt. Igy esett meg vala, hogy olyan utvonalon jottunk, ahol Dorka meg eleteben nem jart. Ket perc utan erossen feszengett, kinlodott, aztan csak kinyogte, Anya, biztos, hogy hazajutunk? Mondom, egesz biztos. De, anya, en meg sose jartam itt... Feleltem a teljes bizonyossag meggyozodesevel: Cseppem, ezerbiztos, csak Eperket kimelve, sose jottunk ezen az uton, ami ugyan rovidebb am, de razosabb. Hat az egyetlen génnyúlványom nem nyugodott meg, sőt, elore dolve figyelt, kapaszkodott, szorongott. Erdemes lett volna latni az arcat, mikor az altala ismeros utra rakanyarodtunk. A biztonsag-erzese szart magasrol az ujdosagra, vagy akar a kalandra. Azert mindenesetre felelmetes, hogy a homoszapiensz, ennyire vagyik a megszokottra. Most aztan tenyleg az a kerdes, hogy a megszokottsag mindig gyoz? Azaz inkabb legyen a megszokott szar, mintsem az uj bizonytalan, de talan jobb? Gondolom ez utobbi, mert egybenkent, most gyergyafenynel, farol csungve irnam ezt a blogot, ...

Dorkat a lifthez erve, megdicsertem, milyen ugyes, igy ismeri Udvarhelyt, erre fejet felemelve, buszken kerte ki maganak, o nem ugyes, hanem okos... Amen.